Jump to Navigation

Sávuot

Sávout a három zarándokünnep közé tartozik.


Az ünnepnek a Tórában és a zsidó hagyomány későbbi forrásaiban több neve is van, ezek közül a legfontosabbakat fogjuk áttekinteni.

A sávuot, azaz a „hetek” elnevezés (lásd pl. Mózes II. 34:22) arra utal, hogy ez az ünnep hét héttel követi pészáchot. A két ünnepet az ómerszámlálás köti össze.

Az „az aratás ünnepe” (חג הקציר – chág hákácir) elnevezés (lásd Mózes II. 23:16) arra utal, hogy az ünnephez közel fejeződött be a búzaaratás Izrael földjén.

Az „az első termés bemutatásának ünnepe” (חג הביכורים – chág hábikurim) elnevezés (lásd Mózes IV. 28:26) arra utal, hogy ezen a napon mutatták be a Szentélyben az első kenyérből hozott áldozatot, és sávuottól kezdve (chánuká ünnepéig) hozták az úgynevezett „hét fajta” (שבעת המינים – sivát háminim) gyümölcsből és gabonából az áldozatot.

Az imákban a sávuot név mellet szerepel a „Tóránk adásának ideje” (זמן מתן תורתנו – zmán mátán toráténu) elnevezés is, arra utalva, hogy a hagyomány szerint a Szináj hegyi kinyilatkoztatásra sávuot napján került sor.

A Tóra a többi ünneptől eltérően nem határozta meg pontosan sávuot dátumát, de a hagyomány szerint sziván 6-án (a diaszpórában sziván 6-án és 7-én) ünnepeljük. Sávuot napjainkban legjellemzőbb ismertetőjegyei (mint például az éjszakai tanulás és a tejes ételek fogyasztása) inkább folklorisztikus szempontból jelentősek, nem tartoznak az ünnep lényegéhez.

Történelmi kérdés: Sávuotot napjainkban a legtöbb hagyományőrző zsidó automatikusan az imákban használt nevével, azaz „Tóránk adásának idejével” azonosítja, bár ez korántsem volt mindig magától értetődő. Ehhez kapcsolódik egy rendkívül fontos történelmi kérdés: Megváltozhat-e alapvetően egy hagyományos ünnep jellege? (Purim kapcsán azt vizsgáltuk, hogy lehet-e egy ünnep kialakulását a zsidó hagyományban elsősorban más kultúrák hatásával megmagyarázni , most azonban a belső, a zsidó társadalom változásaival fogjuk magyarázni egy ünnep lényegi átalakulását).

A tórai szövegek nem kapcsolják össze sávuot ünnepét és a Tóraadás eseményét (azaz a Szináj hegyi isteni kinyilatkoztatást, amikor a zsidó nép megkapta a tízparancsolatot). A sávuottal foglalkozó leghosszabb tórai szövegből (Mózes III, 23:9-21) a következőket tudjuk meg: 1. Izrael fiai kötelesek az aratás első kévéjét felajánlani Istennek a sábátot követő napon. (A sábát szó egyik jelentése, hogy olyan nap, amelyen tilos munkát végezni, így ez jelentheti a hetedik napot, a szombatot, de vonatkozhat az ünnepnapra is, és ez utóbbi értelmezés vált elfogadottá a rabbinikus zsidóság számára.) Hogy melyik sábátról van szó, az nem szerepel explicit módon a Tórában, de a hagyományos zsidó értelmezés és a szövegkörnyezet szerint arra lehet következtetni, hogy pészách első ünnepnapjáról van szó. A kévefelmutatás napján külön áldozatot kell bemutatni. 2. A következő naptól kezdve minden zsidó köteles hét héten keresztül számolni a napokat és a heteket, majd az ötvenedik napon ünnepet kell tartani, amikor is az ünnepi áldozaton felül bemutatják az első termésből készült, újkenyér áldozatát is.

Sávuot Tórában szereplő nevei (az aratás ünnepe, az első termés ünnepe) és a hozzájuk kapcsolódó rítusok (az új kenyér áldozata, a gyümölcsökből hozott áldozat) arra utalnak, hogy kezdetben sávuot teljesen mezőgazdasági ünnep volt, amelynek fő tartalma az lehetett, hogy emlékeztesse a földműveseket, hogy Isten a természet ura és Neki kell hálát adniuk a termésért. A nap megünneplése elsősorban a Szentélyben bemutatott áldozatokkal történt.

Szinte magától értetődik a kérdés: Mikor és miért kapta meg a sávuot azt a többletjelentést, hogy egyben a Tóraadás idejeként is azonosítsák?

Társadalmi kérdés: Minden közösség számára (és e tekintetben nem különböznek egymástól a vallási, a nemzeti vagy a civil közösségek) létfontosságú, hogy legyenek tagjai számára az összetartozás érzését biztosító szimbólumok, gondolatok, események.

Az ókori zsidó társadalomban, amikor a nép többsége mezőgazdaságból élt, gondolkodásuk, vallási értékeik is a földműveléshez kapcsolódtak. A vallási kultusz központja a zsidó állam fővárosában található jeruzsálemi Szentély volt, a kötődés a közös szent helyhez biztosította a különböző országrészekben, illetve a diaszpóra országaiban élők számára az összetartozás tudatát. A hellenizmus korában a földművelés szerepe csökkent, megnőtt a városi lakosság száma, a mezőgazdaság fokozatosan vesztett jelentőségéből, így a földműveléshez kapcsolódó tapasztalatok és vallási fogalmak sem voltak már mindenki számára magától értetődőek. A Szentély lerombolása (i.sz. 70) után megszűnt az áldozati kultusz, így felvetődött a kérdés: a mezőgazdasághoz és a Szentélyhez kötődő sávuot hogyan tudtovábbra is a zsidó társadalom tagjai számára releváns, a közösséget összetartó ünnep maradni?

Vallási kérdés: A fent leírt történelmi és társadalmi változások nem járnak-e szükségszerűen azzal, hogy egyes zsidó vallási ünnepek és értékek jelentése kiüresedik és elvesztik jelentőségüket vallási szempontból? Ha elismerjük, hogy egyes vallási értékek jelentőségüket elveszthetik, akkor ez nem jelenti egyben annak elismerését is, hogy olyan helyzet is elképzelhető, amikor az egész zsidó vallás idejétmúlttá válik?

Válaszok: A felvetett kérdésekre főként a zsidó vallás egyik legfontosabb értékének, a „limud” vagy a „talmud tóra” (azaz a kreatív tanulás és szövegmagyarázat) bemutatásának segítségével tudunk választ adni.

A városi lakosság számának jelentősebbé válásával egy időben, a hellenizmus korában jelent meg a Tóra-tudósok csoportja, akik fő tevékenysége a Tóra szövegének tanulmányozása és a vallási parancsolatok magyarázata volt. A bölcsek új vallási elitet képeztek, és az áldozati kultusz mellett egyre inkább hangsúlyozták a Tóra-tanulás értékét. Ez a tanulás nem csupán a már ismert szövegek memorizálását jelentette, hanem magába foglalta azok sokszori, alapos újraolvasását, nyelvi és tartalmi elemzését (a mai „close-reading” technikára emlékeztető módszer) és gyakran a klasszikus szövegek merész újraértelmezését is.

Az első században a Szentély lerombolása után megszűntek az áldozatok, a zsidó nép többsége a diaszpórában élt, és fennállt annak veszélye, hogy a kizárólag Jeruzsálemhez és az áldozatokhoz köthető sávuot ünnepe teljesen elveszti jelentőségét.

A kor bölcsei felismerték az új helyzetet, és noha lehet, hogy az ünnep jelentésének kibővítése már korábban megkezdődött, de valószínűleg ekkor vált teljesen elfogadottá, hogy a mezőgazdasági és a Szentélyhez kötődő elemek fokozatosan háttérbe szoruljanak és a vallási élet új fókuszához, a Tóratanuláshoz kapcsolódó elem előtérbe kerüljön. Mivel a Tóra nem rögzíti a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás pontos dátumát, kézenfekvő volt, hogy a „dátum nélküli” eseményt és a régi jelentőségét elvesztett ünnepet összekapcsolják.

A történelmi kérdésre adható válasz: sávuot új jelentése a társadalmi, vallási és politikai viszonyok megváltozásával magyarázható. Az összekötéss tehát a rabbinikus korban történt, ezt támasztja alá az is, hogy a rabbinikus zsidó forrásokban sávuotot gyakran „záróünnep”-nek (עצרת – áceret) nevezik (lásd Misná, Ros hásáná 1:2), utalva arra, hogy a Tóraadás lezárja a zsidó nép fizikai születésétől (az egyiptomi kivonulás) a szellemi születésig (Szináj hegyi kinyilatkoztatás) tartó identitásformáló folyamatot. Ezzel a zsidó bölcsek biztosítani kívánták a közös történelmi eredet tudatának fennmaradását, mert tisztában voltak vele, hogy a közös eredet mítosza, olyan történelmi érték, amely a közösség fennmaradását nagyban segíti.

Nagyon hasonló szerepet töltött be a Tóratanulás társadalmi szempontból is. A klasszikus zsidó vallási arisztokrácia a papok csoportja volt, akik valamennyien Áron, Mózes testvére apai ágú leszármazottai voltak, így közéjük kerülni csak „beleszületéssel” lehetett. A Tóratanulás azonban nem örökölhető, hanem egyéni érdem függvénye, éppen ezért gazdagok és szegények, földművelők és városi iparosok, arisztokraták és a köznép fiai egyaránt gyakorolhatták és egyaránt sikeresek lehettek benne. A tanulás központi értékké és mindennapi gyakorlattá tétele biztosította azt a fontos társadalmi értéket, hogy a közösség tagjainak legyen olyan összekapcsoló gyakorlata, amelyben mindenki részt tud venni.

A zsidó hagyomány válasza a változó körülmények felvetette vallási kérdésekre tehát nem a korábbi értékek megtagadása, hanem azok merész, eredeti és újító újraértelmezése volt. A bölcsek számos lenyűgözően kreatív interpretációval támasztották alá az ünnep és a Tóraadás összekapcsolását, és ezzel sikerült az sávuotot ismét releváns vallási jelentést hordozó eseménnyé tenniük. A hagyományos szövegek folyamatos tanulásán keresztüli újraértelmezése a zsidó vallásban nem pusztán egy gyakorlati módszer, hanem egy olyan vallási érték, amelynek megőrzése lehetővé teszi a múlt értékeinek megőrzését a változó történelmi körülmények és a zsidó társadalom átalakulása közepette is. Éppen ezért, amíga Tóra tanulása központi szerepet tölt be a zsidó társadalom életében, addigr nem áll fent az a veszély, hogy a hagyomány elveszítse jelentőségét a közösség tagjai számára.

Az ünnep szokásai: Sávuot legismertebb szokásai közé tartozik az egész éjszakán keresztül tartó Tóratanulás (תיקון ליל שבועות – tikun lél sávuot), amelynek kapcsolata magától értetődő az ünneppel. Másik jellegzetes szokás sávuot estéjén a tejes ételek fogyasztása, aminek sok magyarázata közül az egyik, hogy az Énekek énekének egy verse (4:11) alapján a Tórát a tejhez és a mézhez szokták hasonlítani, így a Tóraadás ünnepén az ételekkel is erre emlékezünk.

Sávuotkor – könnyen érthető miért – a Szináj hegyi kinyilatkoztatás történetét olvassák fel a reggeli imát követően. Egy későbbi bibliai könyv, Rút könyve is felolvasásra kerül ezen az ünnepen, noha e könyv és az ünnep kapcsolata nem magától értetődő. Az egyik lehetséges magyarázata a szokásnak a zsidó hagyomány egy fontos erkölcsi értékének bemutatásán keresztül magyarázható.

Erkölcsi érték – a befogadás:

Rút könyvének címszereplője az ókori moábita nép leánya, aki feleségül ment egy Moáb országába vándorolt zsidó férfihoz. Miután megözvegyült, úgy döntött, követi a hazájába visszatérni szándékozó anyósát, Náomit. A hagyomány értelmezése szerint Rút, aki ebetért a zsidó vallásba, lett Dávid király egyik őse.

Rút betérése azért kapcsolódik a Tóraadás ünnepéhez, mert az Egyiptomból kivonuló tömeg, Ábrahám biológiai leszármazottainak törzsszövetsége akkor vált valóban Izrael népévé, amikor a Tóra elfogadásán keresztül szövetséget kötött Istennel. E szövetségkötés tulajdonképpen egy kollektív betérési aktus volt, amely során a vérségi kötelék intellektuális, jogi tartalmat kapott. Aki pedig a későbbi korokban választja a zsidó vallást, az „késői csatlakozó” a zsidó néphez, azaz a Szináj hegynél betértek közösségéhez.

A betérés a zsidó vallás egyik legfontosabb intézménye. Egy család, vagy egy baráti társaság is zárt közösséget alkot bizonyos szempontból, hiszen a közösség tagjai közötti kapcsolat sokkal szorosabb, mint azokkal az emberekkel való kapcsolat, akik nem tagjai e közösségeknek. Ugyanakkor (pl. házasság vagy örökbefogadás útján) egy családba is be lehet kerülni. A befogadás, a nyitottság az arra érdemes „kívülállók” felé fontos értéke minden erős közösségnek csakúgy, mint az arra való törekvés, hogy megőrizzék közösségük eredeti jellegét. A közös értékeken nyugvó, szoros közösségek gyakran próba elé állítják a csatlakozni szándékozókat, és ezzel egyaránt szolgálják a közösség megóvását, és alkalmat adnak a csatlakozónak is, hogy saját szándékának komolyságát megvizsgálhassa.

_____

A zsidó hagyomány ősi és modern szövegek folyamatos tanulására, értelmezésére és újraértelmezésére épül. A tanulás többnyire párban zajlik, ketten vagy többen próbálják közösen értelmezni a szövegeket. Általában annál hatékonyabb, minél több és mélyebb kérdést sikerül felvetni, éppen ezért a jesivában, azaz a hagyományos zsidó tanházban az elismerés komoly jele, ha valakiről azt mondják: „Jól tud kérdezni!”. Az alábbiakban két sávuothoz kapcsolódó rövid szöveget idézünk, és arra bátorítunk mindenkit, lehetőleg másokkal közösen értelmezze és tanulja azokat. A tanulást segítendő minden szöveghez kapcsolódóan feltettünk néhány kérdést, de természetesen számos más kérdés is feltehető!

1. szöveg – Rút könyve, 1:11-17

De Náomi ezt felelte: Forduljatok vissza leányaim! Miért jönnétek velem? Lehetnek-e még fiak a méhemben, akik férjeitek lennének? Forduljatok vissza, leányaim, menjetek, mert én már öreg vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek. De ha azt mondanám is, hogy van még reménységem, és ha ma éjjel férjhez mennék is, és fiakat szülnék,  várhattok-e rájuk, amíg felnőnek? Szabad-e benneteket visszatartani attól, hogy férjhez menjetek? Nem, leányaim! Nagyobb az én keserűségem, mint a tiétek, mert elért engem az Örökkévaló keze. Tovább sírtak hangosan, majd Orpá megcsókolta az anyósát, Rút azonban ragaszkodott hozzá. Naomi azt mondta: Látod, a sógornőd visszatért népéhez és isteneihez. Térj vissza te is a sógornőddel együtt!

De Rút azt felelte: Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. Mert ahová te mégy, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem!

Kérdések a továbbgondoláshoz:

1. Miért próbálja Náomi lebeszélni özvegy menyeit, hogy vele tartsanak? Kinek az érdekeit tartja szem előtt?

2. Rút válasza vált az őszinte betérni szándékozók „jelképévé”. Miért?

3. Elemezd Rút válaszát. Miben nyilvánul meg a lojalitása a (Náomin keresztül) választott zsidó közösséghez? Ezek ma is releváns szempontjai az egy adott közösséghez való tartozásnak?

5. szöveg – Peszikta Zutarta1, Emor

„Legyen számodra azon a napon szent gyülekezet” (Vájikrá 23:31). Ez az 50. napra vonatkozik, arra a napra, amikor Izrael Szináj hegyéhez érkezett, hogy megkapja a Tórát. Őseink 50 nappal az egyiptomi kivonulás után kapták a Tórát ezért az első termés ünnepe 50 nappal pészách első napja után van. Izrael népére vonatkozik az alábbi vers: „Mint az első szőlőt, úgy találtm Izraelt a pusztában”. (Hoseá 9:10) Hasonlóképpen az áll az írásban, „mint egy almafa az erdő fái között, olyan az én szerelmesem a férfiak között”. (Énekek éneke 2:3) Miként az almafa a virágzását követő 50. napon hajt gyümölcsöt, úgy Izrael is 50 nappal az egyiptomi kivonulás után kapta a Tórát.

1. Hogyan értelmezi ez a forrás a mezőgazdasági kifejezéseket: „első szőlő” „virágzás”, „gyümölcs”?

2. Miért van szükség 50 napra a kivonulás és a Tóraadás között? Mihez van szükségünk általában időre?

3. Ki ebben a szövegben a „főszereplő”? A Tóra adója, vagy a Tórát elfogadó nép?

1 Tobiás ben Eliézernek tulajdonított, a Tórához és az öt tekercshez írt, 11. századi midrási mű. Másik neve: Midrás lékách tov.

Forrás: http://haver.hu/zsidosagrol/unnepek/savuot/   





by Dr. Radut.